1. rész

Unalmasan teltek a napok a börtönnek nevezhető elvonón. A napi rutinba szinte bele lehetett őrülni, annyira monoton volt. Nyolckor reggeli, kilenckor foglalkozás, tizenegytől délig szabad foglalkozás, délben ebéd, aztán egészen a vacsoráig különféle programok, foglalkozások. Takarodó pedig tízkor. Mint a dedóban.

Egyetlen mentsváram az a kis szerencse csomag volt, aki majd mindennap bejött hozzám. Hiába beszélgettem vele alig, de legalább olyas valaki volt, aki kintről jött, és nem egy befásult dagadt asszisztens volt. Mert, hogy az ott töltött hetek unalmában még arra is volt időm, hogy az asszisztensek, és nővérek súlyfeleslegét is kiszámoljam. Igaz, hogy roppant bunkó dolog volt tőlem. De én már csak az voltam.

Nem vettem részt sok foglalkozáson, csak a kötelezőkön. Azokat is természetesen látványosan untam. Hisz akaratom ellenére kerültem abba az intézménybe, s a szobám négy fala közé. Persze a napok múlásával be kellett látnom, hogy az volt a legjobb megoldás számomra, hiszen azt az életstílust – már ha lehet azt annak nevezni – nem folytathattam életem végéig. Valahogyan talpra kellett állnom, hogy kiszabaduljak abból, amibe javarészt a saját hibámból kerültem bele.

Ennek ellenére minden egyes nap dacoltam ez ellen a tény ellen. Bár lehet csak a miatt, mert az a személy, aki bevitt az elvonóra, rejtély volt a számomra. Nem árulták el kilétét, sőt mi több. Semmilyen információt se róla. Ez pedig minden egyes nap kérdések ezreit vetette fel bennem. Kivéve akkor, amikor a szerencsecsomagom, a mindennapos látogatóm megérkezett, s több órán keresztül élvezhettem a társaságát.

S ez a szabadulásom előtti napon sem volt ez másképp.

Pontban négykor meg is érkezett, bekopogott a szobámba, majd szó nélkül helyet foglalt a széken.

 - Nem tudják meg, hogy cigizel? – kérdezte halkan, mintha valaki meghallana minket.

Mosollyal az arcomon néztem rá.

Hiába volt rács az ablakon – de minek? – tökéletesen lebírtam szerelni, és kiülni oda, hogy a gondosan becsempészett cigimet elszívjam, amikor úgy tartja kedvem. Értettem én, hogy fújj drog, meg ne drogozzunk, de azért a cigit csak megengedhették volna.

Barmok.

 - Nem kell aggódni. – Válaszom közben elnyomtam az elégett cigimet, a csikket pedig gondosan elhajítottam. – Mi a helyzet YoonGi?

 - Meglepetésem van a számodra! – Ugrott fel örömében. A szívem hatalmasat dobbant ijedtemben, amit hirtelen mozdulata váltott ki belőlem.

Hozzá voltam már szokva a fura boldogság kitöréseihez, de valamiért mindig megijedtem tőle. Vagy csak nekem volt fura a boldogság?

 - Jézusom. – Engedtem ki a tüdőmbe rekedt levegőt egy hangos sóhaj kíséretében. – Remélem egy adag heroin.

Alighogy elhagyta ajkaimat a viccnek szánt mondatom, az ágyon található párnám már repült is arcom felé. Egy határozott mozdulattal ragadtam meg ujjaim közt a fehér huzatát, és amilyen gyorsan repült felém a puha tárgy, olyan gyorsan dobtam vissza a velem szemben ülőnek, aki szintén elkapta.

 - Egy buli! – Közölte hatalmas vigyorral az arcán remekbe szabott tervét. Mármint csak neki volt az. – Én meg a srácok, gondoltuk, rendezünk neked egy bulit, ahol aztán egy időre szívesen látnánk.

 - Figyelj YoonGi. – Sóhajtottam fel. – Az hagyján, hogy téged ismerlek. Tudom a nevedet és ennyi. De azt a másik hatot nem. És szerintem neked nem kéne részleteznem, milyenek a fiúkkal való kapcsolataim.

 - De hát én is az vagyok, és…

 - Téged itt az elvonón ismertelek meg, és ne haragudj… de a vadfiúkat szeretem.

 - Azt akarod, hogy az legyek? – kérdezte mély hangon, majd felállt, és felém közeledett.

Tettén hangosan felröhögtem.

 - Édes vagy.

Meglepetten nézett vissza rám. Eleresztettem felé egy mosolyt, majd az ablak felé fordultam, ahol elővettem egy újabb szál cigit, és a zsebemben lévő öngyújtóval meggyújtottam. A fehér szál vége vörösen felizzott, másodpercek elteltével pedig a szürke füst lassan felfele kezdett szállni.

***

Az eső hangosan kopogott. Megtörte a szoba csendjét, ami sötétbe burkolózott. Abban a pillanatban azt éreztem, mintha soha nem szabadulnék abból a szobából. Mintha annak a rabja lennék örökre.

Lehet csak álom, hogy kikerülök innen?

Vörösen izzott fel a cigarettám vége. Letüdőztem a beszívott slukkot, majd hangosan fújtam ki a füstöt, egy hangos sóhaj kísértében. A percek nagyon lassan teltek, szinte vánszorogva járta körbe az óra kerek formáját a percmutató. Nem akart múlni az idő, hiába vártam volna a négy órát, hogy értem jöjjön az egyetlen mentsváram, hogy kivigyen a börtönből, ahol már hetek óta szenvedek. Bár az igazat megvallva, csak azért hagyatkoztam rá és arra az eszement bulijára, mert nem tudtam volna hova menni. Csak az utca maradt nekem, semmi más.

Hosszú percek – vagy lehettek azok órák is? – múlva szólt az egyik nővér, hogy jöttek értem. Hihetetlen gyorsasággal pattantam fel az ágyról, majd a táskámat felkapva rohantam ki az ajtón. Sietős léptekkel mentem végig a folyosón, végül a lépcsőn, ahol aztán a hallba találtam magam. Megmentőm már ott állt, kezében egy fekete és egy rózsaszín esernyővel, s hatalmas mosollyal az arcán. Már-már futva mentem oda hozzá, de csak egy gyors köszönés erejéig, s intve az asszisztensnek, aki végig kísérte a hathetemet, rohantam ki a bejárati ajtón. A friss levegő megcsapta orromat, és mélyen beszívva a tüdőmbe az új érzést, szinte megdermedve álltam meg a járda kellős közepén.

Nem érdekelt, hogy egy szál pólóban álltam kinn az utcán, az eső meg zuhogott, én pedig pillanatok alatt eláztam. Egyszerűen csak élveztem a szabadságot, ami abban a pillanatban mintha rám zúdult volna. Nem tudtam szavakba önteni, mit éreztem akkor. De talán… esetleg, egy kis boldogságot is.

Hirtelen mellém lépett YoonGi, kezembe nyomva a rózsaszín esernyőt.

 - Neked vettem. – Mosolygott rám. – Az első ajándék, amit az új életedben kaptál.

Prológus

Remegő kezekkel húztam meg azt az ócska gumit, míg a másik vége a számba volt. Mikor elég erősnek éreztem a szorítást, elengedtem. Felszabadult kezemmel felvettem a földről az injekciós tűt, és megpöcögtettem. Csillogó szemekkel néztem a tartalmát. A fehér folyadék, ami nemrégiben még kapszula volt és porrá törtem majd felmelegítettem, szinte kiáltott az után, hogy a szervezetembe kerüljön. Mosollyal az arcomon közelítettem vele a karomon levő vénához, s halk szisszenés kíséretében szúrtam be a tűt. Ahogy az anyagot nyomtam befele, úgy kezdtem el érezni a hatását.
Percek múlva már magamról sem tudtam.

Hangosan felsóhajtottam.
Az emlékképek fájdalmasan villantak meg az elmémbe. Nem tudtam volna elmondani, hogy a hiányt éreztem vagy azt, hogy mennyi mindent tönkretettem akkor.
Hat hét.
Hat nehéz hét volt a hátam mögött, amit egy undorító elvonó nevezetű helyen töltöttem. Nem tudom ki vitt oda, vagy, hogy miért, de az utolsó alkalom után arra eszméltem, hogy egy fehér szobában, egy még fehérebb ágyon fekve térek magamhoz. Orvosok vizsgáltak, beszélgettek velem és közölték velem a hírt, hogy már pedig én leszokom a drogokról.
Milyen jogon döntik el ezt?
Idegesen fújtattam egy nagyot, majd megfordultam. Egy fiatal srác ült velem szemben, alig lehetett idősebb nálam. Állítása szerint önkéntesként dolgozott ott, mivel egyszer majdnem rászokott a drogokra.
Pisis.
 - Még valami kérdés? – kérdeztem közömbös hangon.
 - Csak az érdekelne… - Nézett rám a barna szemeivel. Hangja remegett, mintha félne bármit is kérdezni. – Mihez kezdesz, miután innen kijössz?
Nem válaszoltam azonnal.
Leültem az ágyamra, kezembe vettem egy könyvet és feléje mutattam a borítót. A borítón egy hatalmas nagy ház volt, zöld mezőkkel körülvéve.
Kérdő tekintettel nézett rám.
 - Egy ilyen házba költözök. – válaszoltam fel nem tett kérdésére. – Tudod, itt csendben és magányban lehet az ember. Nem zavarja senki, élheti a saját világát hatalmas nagy boldogságban.
 - Nem vágysz társaságra? – kérdezte döbbenten.
 - Miért, te állandóan társaságba vagy?
Meglepetten nézett rám. Ez volt az első, hogy én is kérdeztem tőle valamit. Mondjuk, ideje volt már, hisz a nevén kívül semmit se tudtam róla.
 - Igen. – válaszolt mosollyal az arcán. – Hat barátom van, akikkel együtt lógunk nap, mint nap. Ha gondolod, egyszer ismerd meg őket.
 - Rendben. Amint kiszabadulok ebből a börtönből, megígérem, hogy megismerem őket. – Mosolyogtam rá, életemben először.

 - Min Gi! – Kiáltott édesanyám, s leguggolt karját széttárva.
Hatalmas mosollyal az arcomon futottam felé, miközben a lágy szellő az arcomat simogatta. Kacagni kezdtem, ahogy egyre közelebb értem hozzá. Futás közben szinte már éreztem a meleg, ölelő karjait, s azt, ahogy átölelnek, miközben felemel. Olyan boldogság öntötte el az egész testemet, s lelkemet, amiről nem is gondoltam volna, hogy akkor érzem utoljára.
 - Anya! – Kiáltottam, miközben egyre csak közeledtem hozzá.